Eredeti cím: Wild
Kiadó: Cartaphilus, 2015
Oldalszám: 400 oldal
Moly: 90%
Goodreads: 3,95
Címke: dokumentumregény, memoár, kortárs
Cheryl Strayed: Vadon című regényét
még a tavalyi év februárjában olvastam, és akkoriban írtam is róla egy röpke
ajánlót. Nagyjából azóta motoszkál bennem, hogy a történet jóval nagyobb
figyelmet érdemelne, annál is inkább, hogy a mondanivalója változatlanul
aktuális. Emésztgettem, gondolkodtam rajta, és újból nekiveselkedtem a regény
eszenciájának megragadásához.
"Se szeri, se száma az olyan könyveknek,
amelyek a középosztály középkorú tagjainak életválságáról
szólnak. Többnyire önmagukat keresik,
és a célból hosszú, fáradságos utakra
is vállalkoznak. Vannak, akik befelé
utaznak, a lélek mélységeit kutatják,
mások valóságos
utazásra indulnak, testüket és lelküket
egyformán próbára teszik. Járják a világ zarándokútjait, az El Caminót,
ellátogatnak Rómába, Lourdes-ba, Nepálba. Útjuktól legalább annyira remélnek
kalandokat, élményeket és szerelmet, mint lelki megbékélést.
Első pillantásra a Vadon hasonló krónikának tűnik.
Ám a szerző se nem középosztálybeli, se nem középkorú. Anyja hirtelen jött
betegsége után Strayed élete viharos sebességgel hullott szét. Családi
kötelékei meglazultak, házassága megromlott. Egyedül maradt mindenféle
értelemben. Egy sportboltban esett pillantása a legjelentősebb amerikai
túraútvonalról szóló útikönyvre. A túra teljesítése először csak homályos ötlet
volt, majd egyre inkább alakot öltött, végül világos célként rajzolódott ki
előtte.
Zarándoklata 1100 mérföldön és három hónapon át
tartott, mégpedig igen zord körülmények között. Szánalmasan felkészületlen volt
erre a megpróbáltatásra, testileg és lelkileg egyaránt. Kötetében kiváló
láttató erővel idézi fel a hosszú gyaloglás keserves és magasztos pillanatait.
A külső utazás, a távolság, a természet és a test
meggyötörte, a belső viszont felemelte. Újfajta tisztelet és csodálat ébredt
benne: útja végigjárása elsöprő és alapvető élményt jelentett számára."
Cheryl Strayed megrekedt.
Édesanyja
halálát követően, éveken át nem tudta feldolgozni gyászát. Fájdalmát heroinnal
és egyéjszakás kalandokkal igyekezett tompítani, amelyet egy végtelennek tűnő
menekülésbe torkollott a saját múltja elől, hogy aztán sivatagokon, erdőkön,
hegyeken át, azáltal testi és lelki korlátait átlépve, a túra végén feltegye
magának a kérdést: "Mi van, ha ezek
a dolgok hoztak engem ide?"
"Egyszerűen
nem hagytam, hogy elkezdjek rettegni. A félelem félelmet szül.
Az
erő erőt ad. Nem is telt sok időbe, hogy már valóban ne féljek."
Valójában csak
az utolsó lapoknál döbbentem rá, milyen remek könyvet tartok a kezemben,
merthogy eleinte még magamnak is
csak szégyenkezve mertem bevallani, hogy egyáltalán
nem köt le a sztori. Így szokott ez lenni, ha tőlem teljesen távolálló
műfajban olvasok. Előfordul, hogy képtelen vagyok ráhangolódni a történetre,
amelyet leginkább egy "reading slump" jellegű
epizódra tudnék hasonlítani. Érdektelenné válok, és egy időre félrerakom a
kötetet. A Vadonnal viszont másképp történt. Szó szerint, köteleztem magam az olvasásra, ehhez pedig vasszigorra volt
szükségem a könyv első negyedében, merthogy a túra megtétele, még a monológok
ellenére sem nyűgözött le különösképpen. Aztán valahogy mégis sikerült felvennem a gyaloglás ritmusát,
úgy éreztem magam – Moly.hu értékelései között találtam erre az eszméletlenül
frappáns megfogalmazásra –, "ahogy
túrázás közben is szokta az ember: egyszerre
várod a cél elérését (végre leülhess, pihenhess, ledobhasd a cipődet,
kiélvezd a megérkezés örömét) és közben mégis
szeretnéd elodázni ezt a pillanatot, hiszen úton lenni, tartani valahová,
tudatosan haladni szintén nagyszerű élmény". Szent igaz.
Cheryl Strayed mintegy lecsupaszítva
testét-lelkét mutatta meg, milyen is az, amikor valaki teljesen hétköznapi módon igyekszik visszatalálni önmagához:
egyik lépést teszi meg a másik után. Azt hiszem, ez az, amelyet olykor hajlamosak
vagyunk elfelejteni, azáltal a kétségbeesésig hajszolva magunkat, holott az égvilágon,
semmi mást nem kell tennünk, mint lélegezni, és folytatni az utunkat.
"… minden az ember lelkiállapotán múlik, a
szilárd elhatározáson, hogy mindentől függetlenül megy tovább."
Az eltévedt
ember persze akkor és ott nem elégszik meg ennyivel. Tudni akarja, merre viszi
az út, hol fog kikötni. Nos, az, aki egyszer is önerőből kimászott a gödörből
pontosan tudja erre a választ: önmagánál. Erről pedig egy mese jutott eszembe.
A kőfaragó
meséje
Volt egyszer egy
kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával és az életével. Egy szép napon,
amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott
kapun, és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél-előkelőbb látogatók.
– Milyen hatalmas
is lehet egy ilyen kereskedő – gondolta a kőfaragó. Elfogadta az irigység és
azt kívánta, hogy bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene
ilyen szegény kőfaragó módján tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre
gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit
valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála
szegényebb volt. Elégedett volt és buzgón osztogatta a parancsokat szolgáinak.
Egy szép napon
egy pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, benne egy miniszter
terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb
ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt.
– Milyen
hatalmas ez a miniszter, bárcsak én is az lehetnék! – gondolta és rögtön azzá
is változott. Mindenhová dúsan hímzett hintón cipelték. A nép gyűlölte és
reszketett tőle, az emberek földig hajoltak előtte, amerre csak járt.
Egy nyári nap
forrón tűzött és a miniszter iszonyú kényelmetlennek érezte a fülledt
gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett
a miniszter létezéséről.
– Milyen
hatalmas a Nap – gondolta. – Bárcsak nap lehetnék! –A miniszter azon nyomban
Nappá változott. Mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek
átkot szórtak rá. Egy nap nagy, fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a Nap
és a Föld közé, így a Nap már nem érezte olyan erősnek magát.
– Milyen
hatalmas ez a viharfelhő – gondolta. – Bárcsak viharfelhő lehetnék! – Ezután
felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki
kétségbeesésére.
Hamarosan
azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja, s ezen elcsodálkozott.
– Milyen
hatalmas a szél! – gondolta. – Bárcsak szél lehetnék! – Ezután széllé változott, lefújta a
cserepeket a házak tetejéről, tövestől csavarta ki a fákat, és mindenki
gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak süvített. Hanem egyszer csak nekirohant
valaminek, amit bárhogyan is igyekezett elfújni, csak áll rendületlenül. Egy
hatalmas szikla volt az.
– Milyen
hatalmas ez a szikla – gondolta. – Bárcsak szikla lehetnék! – Ezután kősziklává
változott. Magányosan állta a szelet, az esőt, a Nap erejét és azt érezte, hatalmasabb
mindenkinél a világon.
Sokáig ment ez
így, míg egy nap, ahogy ott állt és kopácsolásra lett figyelmes. Egy kalapács
hangját hallotta. Érezte, ahogy farigcsálják az oldalát.
– Ki lehet
hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdezte.
Letekintett, és
mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.
Akárcsak a
kőfaragó, úgy ébredt rá Cheryl Strayed is arra, hogy a Pacifikus Túraösvény valójában éppen oda vezet vissza, ahonnan
elindult: önmagához. Így, ha egy olyan könyvre vágysz, amely arról szól, miként mentsük meg magunkat,
járjunk életünk legsötétebb időszakában, Cheryl története épp neked való. Emlékeztet arra, hogyan mondj köszönetet az életnek azért, amelyre eddig megtanított, és amelyre ezután tanítani fog.
★★★★★
Ez idáig elmulasztottad
a Vadon olvasását, de szeretnéd pótolni? Amennyiben ide kattintasz, már is
beszerezheted a könyvet, csak aztán ne lepődj meg, ha ellenállhatatlan
késztetést érzel arra, hogy bakancsot húzz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése