Pages

2016. szeptember 11., vasárnap

Cheryl Strayed: Vadon│Könyvajánló

Nincsenek megjegyzések:
 
Eredeti cím: Wild
Kiadó: Cartaphilus, 2015
Oldalszám: 400 oldal
Moly: 90%
Goodreads: 3,95
Címke: dokumentumregény, memoár, kortárs

Cheryl Strayed: Vadon című regényét még a tavalyi év februárjában olvastam, és akkoriban írtam is róla egy röpke ajánlót. Nagyjából azóta motoszkál bennem, hogy a történet jóval nagyobb figyelmet érdemelne, annál is inkább, hogy a mondanivalója változatlanul aktuális. Emésztgettem, gondolkodtam rajta, és újból nekiveselkedtem a regény eszenciájának megragadásához.


"Se szeri, se száma az olyan könyveknek, amelyek a középosztály középkorú tagjainak életválságáról szólnak. Többnyire önmagukat keresik, és a célból hosszú, fáradságos utakra is vállalkoznak. Vannak, akik befelé utaznak, a lélek mélységeit kutatják, mások valóságos utazásra indulnak, testüket és lelküket egyformán próbára teszik. Járják a világ zarándokútjait, az El Caminót, ellátogatnak Rómába, Lourdes-ba, Nepálba. Útjuktól legalább annyira remélnek kalandokat, élményeket és szerelmet, mint lelki megbékélést.
Első pillantásra a Vadon hasonló krónikának tűnik. Ám a szerző se nem középosztálybeli, se nem középkorú. Anyja hirtelen jött betegsége után Strayed élete viharos sebességgel hullott szét. Családi kötelékei meglazultak, házassága megromlott. Egyedül maradt mindenféle értelemben. Egy sportboltban esett pillantása a legjelentősebb amerikai túraútvonalról szóló útikönyvre. A túra teljesítése először csak homályos ötlet volt, majd egyre inkább alakot öltött, végül világos célként rajzolódott ki előtte.
Zarándoklata 1100 mérföldön és három hónapon át tartott, mégpedig igen zord körülmények között. Szánalmasan felkészületlen volt erre a megpróbáltatásra, testileg és lelkileg egyaránt. Kötetében kiváló láttató erővel idézi fel a hosszú gyaloglás keserves és magasztos pillanatait. A külső utazás, a távolság, a természet és a test meggyötörte, a belső viszont felemelte. Újfajta tisztelet és csodálat ébredt benne: útja végigjárása elsöprő és alapvető élményt jelentett számára."

Cheryl Strayed megrekedt.
Édesanyja halálát követően, éveken át nem tudta feldolgozni gyászát. Fájdalmát heroinnal és egyéjszakás kalandokkal igyekezett tompítani, amelyet egy végtelennek tűnő menekülésbe torkollott a saját múltja elől, hogy aztán sivatagokon, erdőkön, hegyeken át, azáltal testi és lelki korlátait átlépve, a túra végén feltegye magának a kérdést: "Mi van, ha ezek a dolgok hoztak engem ide?"

"Egyszerűen nem hagytam, hogy elkezdjek rettegni. A félelem félelmet szül.
Az erő erőt ad. Nem is telt sok időbe, hogy már valóban ne féljek."

Valójában csak az utolsó lapoknál döbbentem rá, milyen remek könyvet tartok a kezemben, merthogy eleinte még magamnak is csak szégyenkezve mertem bevallani, hogy egyáltalán nem köt le a sztori. Így szokott ez lenni, ha tőlem teljesen távolálló műfajban olvasok. Előfordul, hogy képtelen vagyok ráhangolódni a történetre, amelyet leginkább egy "reading slump" jellegű epizódra tudnék hasonlítani. Érdektelenné válok, és egy időre félrerakom a kötetet. A Vadonnal viszont másképp történt. Szó szerint, köteleztem magam az olvasásra, ehhez pedig vasszigorra volt szükségem a könyv első negyedében, merthogy a túra megtétele, még a monológok ellenére sem nyűgözött le különösképpen. Aztán valahogy mégis sikerült felvennem a gyaloglás ritmusát, úgy éreztem magam – Moly.hu értékelései között találtam erre az eszméletlenül frappáns megfogalmazásra –, "ahogy túrázás közben is szokta az ember: egyszerre várod a cél elérését (végre leülhess, pihenhess, ledobhasd a cipődet, kiélvezd a megérkezés örömét) és közben mégis szeretnéd elodázni ezt a pillanatot, hiszen úton lenni, tartani valahová, tudatosan haladni szintén nagyszerű élmény". Szent igaz. Cheryl Strayed mintegy lecsupaszítva testét-lelkét mutatta meg, milyen is az, amikor valaki teljesen hétköznapi módon igyekszik visszatalálni önmagához: egyik lépést teszi meg a másik után. Azt hiszem, ez az, amelyet olykor hajlamosak vagyunk elfelejteni, azáltal a kétségbeesésig hajszolva magunkat, holott az égvilágon, semmi mást nem kell tennünk, mint lélegezni, és folytatni az utunkat.

"… minden az ember lelkiállapotán múlik, a szilárd elhatározáson, hogy mindentől függetlenül megy tovább."

Az eltévedt ember persze akkor és ott nem elégszik meg ennyivel. Tudni akarja, merre viszi az út, hol fog kikötni. Nos, az, aki egyszer is önerőből kimászott a gödörből pontosan tudja erre a választ: önmagánál. Erről pedig egy mese jutott eszembe.


A kőfaragó meséje

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával és az életével. Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun, és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél-előkelőbb látogatók.
– Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő – gondolta a kőfaragó. Elfogadta az irigység és azt kívánta, hogy bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene ilyen szegény kőfaragó módján tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt. Elégedett volt és buzgón osztogatta a parancsokat szolgáinak.
Egy szép napon egy pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, benne egy miniszter terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt.
– Milyen hatalmas ez a miniszter, bárcsak én is az lehetnék! – gondolta és rögtön azzá is változott. Mindenhová dúsan hímzett hintón cipelték. A nép gyűlölte és reszketett tőle, az emberek földig hajoltak előtte, amerre csak járt.
Egy nyári nap forrón tűzött és a miniszter iszonyú kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a miniszter létezéséről.
– Milyen hatalmas a Nap – gondolta. – Bárcsak nap lehetnék! –A miniszter azon nyomban Nappá változott. Mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá. Egy nap nagy, fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a Nap és a Föld közé, így a Nap már nem érezte olyan erősnek magát.
– Milyen hatalmas ez a viharfelhő – gondolta. – Bárcsak viharfelhő lehetnék! – Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki kétségbeesésére.
Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja, s ezen elcsodálkozott.
– Milyen hatalmas a szél! – gondolta. – Bárcsak szél lehetnék!  – Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a házak tetejéről, tövestől csavarta ki a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak süvített. Hanem egyszer csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan is igyekezett elfújni, csak áll rendületlenül. Egy hatalmas szikla volt az.
– Milyen hatalmas ez a szikla – gondolta. – Bárcsak szikla lehetnék! – Ezután kősziklává változott. Magányosan állta a szelet, az esőt, a Nap erejét és azt érezte, hatalmasabb mindenkinél a világon.
Sokáig ment ez így, míg egy nap, ahogy ott állt és kopácsolásra lett figyelmes. Egy kalapács hangját hallotta. Érezte, ahogy farigcsálják az oldalát.
– Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdezte.
Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Akárcsak a kőfaragó, úgy ébredt rá Cheryl Strayed is arra, hogy a Pacifikus Túraösvény valójában éppen oda vezet vissza, ahonnan elindult: önmagához. Így, ha egy olyan könyvre vágysz, amely arról szól, miként mentsük meg magunkat, járjunk életünk legsötétebb időszakában, Cheryl története épp neked való. Emlékeztet arra, hogyan mondj köszönetet az életnek azért, amelyre eddig megtanított, és amelyre ezután tanítani fog.

Ez idáig elmulasztottad a Vadon olvasását, de szeretnéd pótolni? Amennyiben ide kattintasz, már is beszerezheted a könyvet, csak aztán ne lepődj meg, ha ellenállhatatlan késztetést érzel arra, hogy bakancsot húzz!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése