Victoria Aveyard: Üvegkard│Könyvajánló

Eredeti cím: Glass Sword

Kiadó: GABO Kiadó, 2016

Oldalszám: 468 oldal

Moly: 91%

Goodreads: 4,00

Címke: disztópia, fantasy, young adult

Minden túlzás nélkül állíthatom: tűkön ülve vártam erre a regényre.

Fenntartásokkal ugyan, de Victoria Aveyard: Vörös királynő című regényének bizony sikerült megnyernie magának. Ez utóbbiról persze korántsem a végtelenül irritáló karakterek, sokkal inkább a zseniálisan megkreált világépítés gondoskodott, amelyért a disztópiák esetében egyébként is bolondulok. A GABO Kiadó jóvoltából – ezúton is ezer hála és köszönet érte – lehetőségem nyílt megismerkedni a kötet Üvegkard címmel ellátott folytatásával, amely beteljesítette, de azzal a lendülettel keresztül is húzta a vele kapcsolatos számításaimat.

"Mare Barrow vére vörös, mint a közönséges embereké, de Ezüst képessége, amellyel parancsolni tud a villámnak, olyan fegyverré teszi őt, amelyet a királyi udvar meg akar szerezni magának.

Maven, a herceg, aki elárulta, csalónak bélyegzi Mare-t, de a lány menekülés közben felfedezi, hogy nem ő az egyetlen a fajtájából. Miközben a királlyá koronázott, bosszúálló Maven üldözi Mare-t, ő elindul, hogy megkeresse a többi Vörös-Ezüst harcot, hogy együtt vegyék fel a küzdelmet az elnyomók ellen.

Mare azonban halálos ösvényre téved, és az a veszély fenyegeti, hogy pont olyan szörnyeteggé válik, mint akit le akar győzni.

Vajon összeomlik a lázadás által követelt áldozatok súlya alatt? Vagy az árulás már mindörökre megkeményítette a szívét?"

Mare alighogy bekerült a kastélyba, már is megtanulta tanárának legfőbb leckéjét: "Bárki elárulhat bárkit." Az Elara és Maven által gondosan kitervelt kelepcének, azaz a művi felségárulásnak köszönhetően egy, az Ezüstökből álló elit kör a Villámlányra és az általa állítólagosan elcsábított Calore hercegre hárítja nemcsak a király megöléséért, hanem a Nortában tomboló pusztításért járó felelősséget. A Skarlát Gárda, amelyről kiderül, hogy sokkal szervezettebb és erősebb, mint ahogyan azt látni engedték, az egyetlen esélyük a Julian listáján szereplő újvérűek megmentésére. Megmentésére, vagy inkább felhasználásra a bosszú érdekében? A nemes ügy ugyanis sokakban kételyt ébreszt. Bizalmukat pedig csak még inkább megrengeti Mare idő közben egyre jobban eltorzuló személyisége.

"Egy húsból készült fegyver vagyok, egy kard bőrrel borítva.

Azért születtem, hogy megöljem a királyt, hogy véget vessek a rémuralomnak, mielőtt igazán elkezdődne."

 Victoria Aveyard cseppet sem papírforma szerint alkotta meg Mare Barrow-Mareena-Villámlány karakterét. A megszokottól eltérő hős már a Vörös királynő olvasásakor is szemet szúrt, vagy inkább szúrta a szemem, amely eleinte puszta amatőrségről árulkodott a számomra, azonban az Üvegkardnak sikerült rádöbbentenie, sőt meggyőznie arról, hogy az írónő szánt szándékkal alkotott a disztópiákból ismertektől eltérő hősnőt. Mare identitásáért folytatott harca az események hatására szépen lassan egy enyhe skizofréniáig súlyosbodik, és ezzel ugyan logikus magyarázatot szolgáltat következetlen, mi több arrogáns, ellenszenves megnyilvánulásainak garmadájára, ám ez korántsem bizonyul elegendőnek ahhoz, hogy bárki a szívébe zárhassa őt, hiszen ezáltal gyakorlatilag megvonja az olvasót attól, hogy azonosulni tudjon, vagy egyáltalán akarjon vele.

Az Üvegkardban számos új szereplő feltűnik hol a Skarlát Gárda, hol az újvérűek révén. Míg némelyikük igazi egyéniség, eleven karakter, akárcsak Farly ezredes, de főként Cameron, addig néhányan, mint Lory, Ketha vagy Darmian lényegében elvesznek a tömegben. És ez a benyomásom nemcsak az újoncokkal kapcsolatban ütötte fel a fejét. A Vörös királynő folytatása egy mérhetetlenül énközpontú regény. Az Ezüstök-Vörösek közti csatározások mellett komoly morális kérdések is napirendre kerülnek, amelynek legfőbb színtere Mare lelkivilága. A hősnő mellett azonban az elvetemült kiskirály, a hataloméhes királynő, de még Cal is meglehetősen háttérbe szorul, noha szívből reméltem, hogy a folytatásban csurran cseppen neki is valami. Ezzel szemben 1.) eszméletlenül kevés szerep jutott szerencsétlennek; 2.) az is gyakorlatilag abból állt, hogy egy-egy vérszegény nézeteltérést leszámítva asszisztált Mare akcióihoz, így nemcsak Kilorn, hanem Cal is áldozatául esett Mare általi kasztrációnak.

"Bárcsak Kilorn hagyná, hogy megvédjem! Bárcsak ne ragaszkodna ahhoz, hogy minden golyó útjába ugorjon, amelyik felé száll."

Victoria Aveyard történetéhez fűződő viszonyomat leginkább Mare és Kilorn "se veled, se nélküled" kapcsolatával tudnám jellemezni. A benne rejlő lehetőségek elképesztenek, ugyanakkor a szereplőket a zseniális karakteralkotás ellenére sem tudom megkedvelni. Egy lépést előre, egy lépést hátra. A végéhez közeledve aztán felpörögnek az események. Az írónő a Vörös királynőben tapasztaltakhoz hasonlóan különös érzékkel fokozza az izgalmat. Előre, előre és előre lendíti a cselekményt. Az olvasó pedig falja a lapokat, mígnem azon kapja magát, hogy már cseppet sem számít, hogy szívébe zárta-e a karaktereket, hiszen a megállíthatatlanul hömpölygő történet legalább annyira eleven, mint azok, akik mozgatják a szálakat.

Victoria Aveyard: Üvegkard című regénye egy-egy buktató ellenére, intrikával és számtalan akcióval tűzdelt, elevenen hömpölygő történet, amelyre a véres koronát a végére biggyesztett megsemmisítő csavar helyezi fel.

★★★★☆

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed Victoria Aveyard: Üvegkard című könyve iránt, ide kattintva már is beszerezheted!