Néha csak
kapkodjuk a fejünket, mennyi impulzus ér bennünket az évek során. Az idő
előrehaladtával egyre többször érjük magunkat tetten, miközben akarattalan
számvetésekbe bonyolódunk az életünkkel, mi több, precíz leltárt készítünk
róla. Utóbbi nagyjából úgy néz ki, mint amikor a főnökünk felsorol százhúsz
dolgot, amiben jók vagyunk, majd megjegyez egy valamit, amiben kevésbé. A
negatívumok természetüknél fogva előszeretettel vetnek gyökeret a tudatunkban,
és vagy felőrlik, vagy megtanítanak arra, miként teljesítsük ki a
nőiességünket.
A nőiesség
megélése nyújtja a lehető legtökéletesebb visszaigazolást arról, hol tartunk az
önismeret felé vezető úton, merthogy legyen szó annak bármely összetevőjéről –
külsőségektől kezdve, az általunk felvállalt szerepeken át, egészen a
kapcsolatainkig –, mindegyikük az önismerethez vezethető vissza.
Korábban, amikor
elkezdtem tudatosan kutakodni a témában, majd az ezzel kapcsolatos
tapasztalataimat megosztani a blogon, veszett ügynek tartottam a TÖKÉLETES
ÖNISMERET állapotának elérését. Éppen a minket körülvevő, inger gazdag
környezet okán, amely a legkülönfélébb szituációknak, ismeretségeknek
köszönhetően tükörként fedi fel a személyiségünk, számunkra addig ismeretlen
aspektusait. Ebben a változásra berendezkedett társadalomban, az
"elengedés-központú" életszemlélet elterjedése, az állandóság
leértékelődését vonja maga után. A harmonikus működés feltétele azonban nem
más, mint a változás és az állandóság együttes jelenléte, ez utóbbi pedig a
külsőségek változásával ellentétben, a belső, személyiségből fakadó
tartalmakból eredeztethető. Később aztán azzal is szembesültem, hogy mi, nők
különböző életkori szakaszok függvényében, de ugyanazokkal a problémákkal
nézünk szembe. Alapigazságokkal foglalkozni, újrafogalmazni, vagy éppen
tudatosítani őket, nemcsak eszméletlenül spirituális élmény, hanem önmagában
képes garantálni a téma hitelességét, hiszen ezek a gondolatok mind azon ősi,
női tudás morzsái, amelyek sejtjeinkbe ivódva, generációról generációra
öröklődnek. Az egyéni különbségek leginkább abban mutatkoznak meg, hogy egy-egy
gondolat mikor, hogyan és miért érnek célba. Melyek azok, amelyekkel
kapcsolatban az első pillanatban érzed, hogy rímelnek a tieiddel.
Félreértés ne
essék: korántsem önjelölt szakértőként, sokkal inkább hétköznapi, fiatal
nőként, aki útikalauzt készít arról, miként élhetjük meg a nőiességünket a
mindennapok sodrásában, fordulok azokhoz, akik szintén érdeklődnek, vagy
esetleg segítségre szorulnak önmaguk megismerésében. Szívből hiszem, hogy ez
lenne életünk egyik küldetése. Megismerjük és megszilárdítsuk személyiségünk,
nőiességünk alappilléreit.
És ezzel
kapcsolatban bizony felmerül néhány kérdés: Hogyan fogjunk hozzá? Mely
területtel érdemes elsőként foglalkozni? A kapcsolataink rendbetételével? A szerepeink
tisztázásával? Mihez kezdjünk a külsőségekkel? Egyáltalán: A külsőségek
mennyiben határozzák meg a nőiességünket? Mennyiben elvárt azoknak éltetése,
vagy éppen elutasítása? Az emberekben működnek az előítéletek. Ha adunk
magunkra, akkor azért, ha meg elhanyagoljuk magunkat, akkor meg azért vesznek
minket a szánkra.
Ami biztos: Az,
ahogyan a külsőségekről vélekedünk, nemcsak a személyiségünkről, vagy az
önismeretünkről, de még az önértékelésünkről, és az önbizalmunkról is
árulkodik, arról nem beszélve, hogy kihatással van a társas kapcsolatainkra.
Attól még, hogy
"belső szépség számít" agyonhasznált közhelye kétségtelenül igaz,
kiváltképp, hogy ez az, ami kivetül a külsőnkre is, érdemes figyelembe venni
azokat a pszichológiai tényeket, miszerint a szép külsővel rendelkező embereket
természetünknél fogva rokonszenvesebbnek találjuk, ugyanis tőlük más vonzó
tulajdonságokat várunk. Mi több, azokkal, akiket szebbnek találunk, kedvesebben
is bánunk, kifejezetten keressük a társaságukat, éppen ezért a fizikai vonzerő
a rokonszenv és az énkép alakulásában szintén jelentős szerepet játszik.
A visszajelzések
kulcsfontosságúak a nőiességünk megélésében, azonban többségünk számára még az
is kihívást jelent, hogy egyáltalán meghalljuk, vagy ne talán komolyan vegyük a
bókokat. És egyáltalán: Hogy van az, hogy mi, nők eszméletlenül nehezen tudjuk
csak megszeretni magunkat? Miért keressük ösztönösen a hibáinkat, és miért
vagyunk képtelenek megbirkózni az adottságainkkal? Miért nem tudunk elnézőbbek
lenni önmagunkkal szemben?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése